Az A-dúr hangnemű ún. Tűz-szimfónia 59. sorszáma ellenére Haydn viszonylag korai műve, amelyet szerzője az Esterházy Miklós szolgálatában töltött időszakában komponált,  feltételezhetően az 1760-as évek közepén, vagy végén. Mint sok más Haydn szimfóniáihoz fűzött becenév, ez az elnevezés sem a zeneszerzőtől származik. Sokáig úgy gondolták, hogy a cím a kompozíció tüzes jellegére utal, különösen a meglehetősen szokatlanul temperamentumos első tételre, vagy a szintén energikus fináléra. Valószínűbb azonban, hogy az elnevezés onnan eredeztethető, hogy a szimfónia egyes tételeit G.Fr.Wilhelm Großmann Die Feuersbrunst (A tűzvész) című színdarabjának kísérőzenéjeként használták, amelyet Eszterházán adtak elő. A Presto tempójelzésű nyitótétel izgatottan kezdődik, majd hirtelen oktávnyit ereszkedik és ellazul. A kísérő szólamok nyolcadainak zakatolását időnként a hegedűk triolás menetei váltják fel.  A tétel végén a zene hirtelen megáll, majd lágy, függönyfelhúzásra emlékeztető gesztussal zárul a tétel. A következő, vonósokon megszólaló Andante karakterében inkább allegretto jellegű. Meglepetéssel szolgálnak a második részben váratlanul megjelenő fúvósok (oboák és kürtök), mert ezáltal egycsapásra szimfonikus jelleget ölt a hangzás. A soron következő Menüett szokatlansága, hogy középrészét ezúttal a vonósok uralják. Az Allegro assai feliratú zárótétel meglepetése pedig a kíséret nélküli fúvósok szignáljában rejlik, melyet aztán a zenekar néhol imitáló, máskor repetáló jellegű irama követ. Mozart általában bőkezű volt tehetséges muzsikus barátaival, mert az arra érdemeseket remekművekkel ajándékozta meg. Ahogyan Anton Stadler nélkül nem születettek volna meg a világszép klarinétművek, ugyanúgy áll a kürtkompozíciók hátterében Joseph Leutgeb. A kitűnő muzsikust – aki birtokában volt a korabeli natur-kürtökön lehetséges összes technikai megoldásnak – szoros barátság fűzte a zeneszerzőhöz. Érthető tehát, hogy valamennyi Mozart kürtkompozíció ajánlása Leutgebnek szól. A kézirat szerint a versenymű 1783-ban készült, bár lehetséges, hogy befejezése későbbre tolódott. Hangszerelése különösen érdekes, mert a vonósok mellett csak klarinétokat és fagottokat tartalmaz, egyfajta tömörséget adva ezzel a kíséretnek. Három tétele (I. Allegro, II. Romance-Larghetto, III. Allegro) remek alkalmat kínál a szólista számára éneklő és virtuóz készségeinek bizonyítására is.

Mozart szimfóniáinak sorában a két g-moll hangnemben született kompozíció különös jelentőséggel bír, annak ellenére, hogy keletkezésüket mintegy mintegy tizenöt év választja el. Míg a késői „nagy” g-moll szimfónia – az Esz-dúr, és a C-dúr Jupiter szimfóniával együtt  – az életmű koronáit jelentik, addig a „kis” g-moll darab a tizenhét éves zseni megragadóan szenvedélyes megnyilatkozása. Mozart esetében a g-moll tonalitás a szomorúság, a tragikum kifejezője, elég, ha a Varázsfuvola híres Pamina áriájára, vagy a g-moll vonósötösre utalunk. A kompozíció a „Sturm und Drang” felvilágosult életérzésének is jellegzetes megnyilvánulása. Nyitótételét (Allegro con brio) zaklatott szinkópák indítják, melyek majd a Don Giovanni nyitányának kezdetén térnek vissza. Komor színek uralják a tételt, melyben a kidolgozás és a kóda különös jelentőséget bír. A lassú tétel békés hangulatát a  fagottok és a vonósok dialógusa indítja, mely a prímhegedűk álomszerű motívumával halad tovább.  A Menüett meglepetése a trió részben következik be, melyet derűs G-dúrba váltva fúvós szextett szólaltat meg, a vonósok közreműködése nélkül. A finálé szenvedélyes irammal idézi vissza a Menüett motivikáját, aztán végül rövid, nyolc ütemnyi kóda zárja Mozart szimfóniáját.

– baljos –