Egyszer volt, hol nem volt,
valamikor réges-régen,
mikor még a patak is visszafelé futott,
Hetedhét Országon is túl,
még az Óperenciás-tengeren is túl,
de még az Üveghegyeken is túl,
ott, ahol a világnak már majdnem vége van,
volt egy tündér.
De nem is csak volt ám, hanem még van is,
hiszen itt ül ezen a széken.
Éppen tegnapelőtt múltam el háromezer éves.
És bizony réges-régen elmúltak már azok a
bánatos napok is,
amikor tündér-testvéreim még úgy csúfoltak engem,
hogy a „Pirinyó Minyó”,
és bizony réges-régen elmúlt már az a szép sötét éjszaka is,
amikor tündéranyám egy mesét mondott,
és tündér-nevet adott nekem,
és az lettem, aki ma is vagyok: 
a Sötétben Látó Tündér.

Külön köszönet Kis-Kovács Lucának, Kovács Évának, Németh Virágnak és a Budapest Bábszínháznak.