„Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa…” – így kezdődik A szegény csizmadia és a Szélkirály (nép)mese egyik változata. A legújabb verzéje pedig februárban lesz látható a Békéscsabai Jókai Színház jóvoltából.

A történet (ha úgy tetszik, a dráma – hiszen a drámának minden eleme jelen van benne) népmesei alapú, s ha már népmeséről van szó, akkor a kifejezőeszközei is népi ihletésűek kell legyenek: alkalmazott néptánc és népzenére hajazó muzsika (mert ne feledjük, népzenei- és néptánc-nagyhatalom vagyunk!).

Bár a mesélő szerepeltetése elüt a klasszikus (vagy ,,klasszikus”) dramaturgiától, de az előbb említett két elem nagy távlatokat nyit meg actor (színész, táncos) és befogadó (néző, hallgató) előtt. A történet nem csak verbális síkon zajlik, hanem a zene (ritmus, melódia, harmónia) és a mozdulat (tánc)  nyelvén is. Magyarán: mesét mesélünk korosztálytól függetlenül, az „egyszer volt, hol nem volt”-tól végigkísérjük a szegény – és kissé együgyű – csizmadiát kalandjai során, aki, hogy népes családjának megteremtse a napi betevőt, bejárni kényszerül a világot, útján megküzd mindenféle emberi gyarlósággal azért, hogy a mese végén (mint minden mese végén) a gonosz elnyerje méltó büntetését, a csizmadia pedig méltó jutalmát.