Gabó-Manó festő és játszótársai gyönyörű csodákat varázsolnak:

„Játsszuk azt, hogy erdő vagyunk,
Zöld levélből van a hajunk,
Testből testbe száll a lélek,
Ami holt volt, vígan éled.”

Gomba, virág, lepke, béka lesz a játszótársakból, a tárgyak életre kelnek. A festő viharos szelet fúj, s a szél letöri Ágacskát a fáról. Kacsák totyognak be hápogva, Pösze egér fúj harcias indulót, mindnyájan futnak, lebegnek, elbolondoznak Ágacskával, aki nagyon-nagyon szeretné tudni, hogy voltaképpen ki is ő. Nem virág, nem gomba, nem lepke, nem ember és nem is kacsa, hanem kicsoda? Ágacska nem nyughatik, egyre csak vándorol, egészen addig, míg meg nem tudja, kicsoda is ő. Végül Gabó-manó árulja el neki, hol a helye a világban.

„Együtt hisszük és együtt álmodjuk az életet! Légy az, ami vagy: Ágacska, mert az öreg platánfa csak akkor él tovább, ha te visszatérsz. Hív téged, vár téged.” És Ágacska visszamegy az erdőbe.