Az absztrakt színpadi térben zajló nyilvános vallomástétel alapvetően két kérdésre keresi a választ: hogyan lehetséges önmagunk illetve a másik megismerése, ha önmagunkról csak abból alkothatunk képet, amit mások visszatükröznek ránk, a másikról pedig abból, amit belőlünk visszatükröz.
Kialakul rólunk egy kép, amihez aztán igazodni kezdünk, és ez az igyekezet végül azt eredményezi, hogy valóságos lényünkkel már nem is vagyunk jelen - így a legkényelmesebb. Aki jelen van, „odateszi magát”, az könnyen megsérülhet, így a sérüléstől való félelem, az óvatosság arra int, hogy ne vegyünk részt saját életünkben, bekkeljük ki, ússzuk meg, ne szeressünk, és ne legyünk szeretve. Úgy létezünk, mint valami gép, csakis szigorú szabályok szerint kommunikálunk, elrejtőzünk a normalitás maszkja mögé. Ez a külvilág számára megalkotott én, reprezentatív énünk folyamatosan „alibizik”, úgy tesz, de csak úgy tesz, mintha élne.
A darab a Thália Színházzal koprodukcióban készült, minden szereplő alkotó közreműködésével, Szantner Anna és Szabó Márta vendégszereplésével. Az előadást beválogatták 2007-ben a Kortárs Drámafesztivál Budapest programjába, majd 2008-ban az Alternatív Színházi Szemlén elnyerte a fődíjat, a debreceni Deszka Fesztiválon a „legjobb humoros pillanatért” járó Forgács-díjat, és nagy sikert aratott Hradec Královéban (CZ) a Festival Theatre European Regions nemzetközi mezőnyében.

Dramaturg: Peer Krisztián    
Jelmez: Bodnár Enikő    
Fény, díszlet: Szirtes Attila    
Zene: Barna Balázs, Márkos Albert