Richard Strauss: Az árnyék nélküli asszony

A szellemvilág uralkodójának gyermeke megsebzett gazellából gyönyörű lánnyá változott. Vadász és zsákmány egymásba szeretett: a tündérlány a Délszaki Sziget császárnéja lett. Testén azóta átjár a fény, mintha üvegből volna: megrekedt a szellem- és embervilág között. Ha nem sikerül árnyékot szereznie, a császár kővé fog válni...
Háború alatt született mese emberségről, önfeláldozásról, boldogságunk megbecsüléséről.

ALKOTÓK
Szövegíró: Hugo von Hofmannsthal
Rendező: Szikora János
Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Zoób Kati
Dramaturg: Matuz János
Magyar nyelvű feliratok: Mesterházi Máté
Angol nyelvű feliratok: Kenesey Judit
A gyermekkar vezetője: Hajzer Nikolett
Karigazgató: Csiki Gábor

Cselekmény

Az előadásban vetített filmben a Mefistofele c. Boito-opera produkciójának (rendező: Kovalik Balázs) Benedek Mari által tervezett jelmezei is láthatók.

A vetített filmben rövid részletek láthatók Walther Ruttmann 'Berlin - Die Sinfonie der Großstadt' (1927) c. némafilmjéből. (Forgalmazó FOX Film Corporation US, illetve FOX EURÓPA)

A vetített filmben szereplő halakat a felvételek ideje alatt biztonságban tartották, egészségi állapotukban romlás nem következett be.

I. felvonás
Egy távol-keleti sziget császára a szellemkirály, Keikobad lányát vette feleségül. Az átváltozás bűvös képességével megáldott lány (Keikobad és egy földi haladó leánya) egy vadászat alkalmával fehér gazella képében került a császár felidegzett íja elé. A lövés előtti pillanatban a rettegés kiszakította az állatalakból a gyönyörű testet: vadász és áldozata egymásba szerettek. Három nap híján egy éve császár és császárné együtt él a Hét Holdhegy által körülvett magányos szigeten. Mivel egy halandó asszonya lett, Keikobad lánya elveszítette az átváltozás mágikus képességét, de maga még nem vált igazi halandóvá: teste nem vet árnyékot. Miként üvegen, úgy halad át testén a fény.
Hajnalodik. A teraszon a császárné dajkája virraszt: őrzi úrnője röpke álmát a gyűlölt halandó karjaiban. Bár a dajka gyűlöli az emberek világát, és vágyik vissza a szellemvilágba, úrnőjétől nem szakad el. Mint az eltelt tizenegy hónap mindegyikében, a tizenkettedik holdban is megérkezik a szigetre a szellemvilág egy hírnöke, hogy megtudakolja: vet-e már árnyékot Keikobad lánya. A nemleges válaszra közli a szellemkirály döntését: ha három nap múlva a császárné még mindig nem vet árnyékot, szíve alatt nem hord gyermeket, vissza kell térnie az övéihez, a császár pedig kővé dermed.
A császár három-napos vadászatra indul, hogy megkeresse kedvenc sólymát, amely gazdája segítségére volt a „fehér gazella” elejtésében is. A madarat a császár haragtól elvakulva tőrével megsebezte. A madárnak azóta nyoma veszett.
A dajka felébreszti a császárnét. Megpillantják a vérző szárnyú sólymot, aki sírva idézi fel a császárné elveszett talizmánjába vésett átkot: „Ha nincs árnyék az asszony körül, a császár megkövül”. A császárné arra kéri a dajkát, hogy segítsen neki árnyékot szerezni. A dajka erre csak egy lehetőséget lát: egy halandó nőtől kell árnyékot szerezniük. Ehhez azonban le kell szállniuk a halálpárát lehelő emberi világba.
Barak, a bivalyerős, jólelkű kelmefestő szerény körülmények között él fiatal feleségével és három nyomorék fivérével. Az asszony boldogtalan, hisz már harmadfél éve házasok, de még nem sikerült teherbe esnie. Rossz sorsáért, helyzetéért Barakot okolja, aki azonban bizakodóan „várja és reméli” az áldást, ami jönni fog.
A dajka és a császárné szolgálónak öltözve érkeznek a kelmefestő hajlékához. Amikor a férfi a piacra indul, hogy áruját eladja, a dajka szemfényvesztő trükkökkel behálózza Barak jobb sorsra vágyó, szép feleségét: kincset, jólétet, szeretőket, örök fiatalságot ígér a nőnek, ha árnyékát, azt „a sarkába akadt sötét semmit” eladja nekik. Az asszony rááll az alkura: három napon át szolgál majd neki ez a két furcsa szerzet, amiért bérük az ő árnyéka lesz, és cserébe megkapja a boldog öröklétet.
A hazatérő Barakot felesége szokatlanul szeszélyesen fogadja. A férfi erre csak egyetlen magyarázatot talál: az asszony minden bizonnyal várandós. Barak boldog - a gyermekáldás a leghőbb vágya.

II. felvonás
Másnap reggel. Amint Barak kitette a lábát a hazulról, a dajka tisztátalan varázslat segítségével megidézi a kelmefestő felesége előtt egy korábban, a városban látott fiatal fiú alakját. Az ifjú szerető sápadt, erőtlen óriásként jelenik meg. Barak felesége ellenáll a csábításnak. Különösen, hogy férjét hallja közeledni hangos társaság élén. Abban a hitben, hogy hamarosan apa lesz, a nagylelkű Barak pazar lakomával, fivérei és koldusgyerekek társaságában tér haza, hogy együtt ünnepeljenek. De feleségétől csak szidást kap.
Aznap éjjel. A császár megtalálta a sólymot. A madár ezúttal az erdő mélyén megbúvó sólyomházhoz vezeti. A császár döbbenten látja ott feleségét és a dajkát, amint az emberi világból visszaérkezve éjszakai nyugovóra térnek, és alakjukat belengi a bűnös emberi pára. A császárt féltékenység mardossa: arra készül, hogy végez hűtlennek vélt feleségével. De végül képtelen rá - összetört szívvel a kopár sziklák közé indul, „hol sem ember, sem állat” nem hallja panaszát.
A következő napon a kelmefestő felesége és a dajka is türelmetlenül várják, hogy Barak ismét elmenjen hazulról. De a férfi nem érzi jól magát, inni kér. A dajka álomport kever az italába, majd a szoba homályában újra meg akarja idézi a fiatal csábító alakját. Az asszony ellenkezik: nem akar a dajka, e „fekete-fehér foltos kígyó” hatalmába kerülni. Visszariadva az ifjú kísértetszerű jelenésétől, rémülten keltegeti álomittas férjét. Barak magához tér, de nem érti, miért vádolja őt a felesége, és miért menekül fejvesztve a házból. A császárnéban szánalom és lelkifurdalás ébred a kelmefestő feleségének szenvedései láttán.
Éjszaka. A sólyomházban a császárnét rémálmok gyötrik. Először Barak elkínzott arcát látja maga előtt, majd a császárt, amint belép egy sziklasírba, és megkövül. A császárné saját magát vádolja a két férfi szenvedéséért.
A kelmefestő felesége közli Barakkal, hogy a saját házában több alkalommal is megcsalta, és saját árnyékát kiárusította: gyermekláb az ő méhét már soha nem tapossa. Az asszony árnyéka eltűnik. Barak tombol, hirtelen egy kard terem a kezében: lesújtani készül izmos karja. A dajka unszolása ellenére a császárnénak nem kell az árnyék, melyhez vér tapad. A kelmefestő felesége most először látja férjét olyannak, amilyennek mindig is látni vágyta: erős, igazságosztó férfinak. Megvallja, hogy a hűtlenség vádjában bűntelen, de készen áll férje halálos csapására. Ekkor azonban megnyílik a föld: Barakot és feleségét elnyeli a mélység.

III. felvonás
Mélyen a föld alatt Barak és a felesége sötét magányban, egymástól elzárva gyötrődnek: Barakot lelkifurdalás kínozza, amiért feleségét boldogtalanságba taszította, az asszonyban pedig igaz, tiszta szerelem ébred a férje iránt. Mindkettejük előtt megnyílik a felfelé vezető út.
A Hét Holdhegy legmagasabbikán egy csónak fut partra: a császárnőt és a dajkát hozza. A dajka retteg Keikobad bosszújától, a császárné ugyanis atyja színe elé készül, hogy feleljen tetteiért. Örökre elbocsátja a dajkát: „Túl keveset tudsz arról, ami az embereket hajtja, szívük mély titkait nem ismered”. A dajka kétségbeesésében Keikobad nevét kiáltja. Hírnök jelenik meg, és a dajka szemére veti, amiért szájára merte venni annak nevét, kinek gyermeke őrá volt bízva, de megóvni nem tudta. Büntetésből ezentúl az emberek között kell tévelyegnie, és azokkal laknia, akiket gyűlöl. Eközben Barak és felesége egymást keresik elkeseredetten. A császárnét egy hang szólítja: csak innia kell az Élet Arany Vizéből, s olyanná válhat, mint akinek árnyékáért eseng. „Vér van a vízben, nem iszom! Itt vétkeztem, ide tartozom.” - kiáltja a császárné. Kővé vált férjének már csak segélykérő pillantása élő, de az asszony inkább meghalna, minthogy feláldozza Barak és felesége boldogságát a sajátjáért.
Az átok feloldódik: a császár újra hús-vér emberré változik, Barak és felesége egymásra találnak. Mindkét asszony alakja árnyékot vet.

„Hitvestársak, kik egymás karjában feküdtök,
ti vagytok a szakadék fölött kifeszített híd,
amelyen át a halottak ismét az életbe lépnek!
Áldott a ti szerelmetek műve!”
                                                    Matuz János