Írta: Pivarnyik Anikó
Rendezte: Dévényi Ildikó
Asszisztens: Omódi Marianna

Szereplők:
Edit: Lukács Melinda
Edit benső énje: Dévényi Ildikó

Túl korán az égi színpadra szerződött, varázslatos hangú színésznőnknek állít emléket a darab. Élete legkritikusabb utolsó óráiban visszaemlékezik, s közben magányát saját (benső) énjével osztja meg, a „másik” Edittel, aki mindenáron élni szeretne tovább. Kettejük beszélgetése nem válaszolja meg, miért döntött Domján Edit a korai távozás mellett, hiszen erre rajta kívül nem is lehet képes senki, de érzékeny, sebezhető lelkületébe, félelmeibe bepillantást enged.
„Sokféle ember van a világon. Van, aki alkalmazkodó, hajlik, amerre a szél fújja, van aki masszív, erős, minden csapást kibír, olyan is van, aki képlékeny, formálható, mint az agyag… És vannak a „kínai porcelán emberek”. Szinte áttetszőek, könnyen megrepednek, könnyen törnek, pedig nagyon értékesek. Néha ezeknek az is elég, hogy túl közel kerülnek egymáshoz, és máris megtörténik a baj. Elég egyetlen érintés.”
Az emlékek felidézik férjének arcát, aki sokáig a biztonságot jelentette számára:  „De én szabad akartam lenni. Annyira szabad, hogy tévedhessek, hibázhassak…”  És a féktelen erővel fellobbanó utolsó szerelmet is: Annyi gyöngédség, óvó, féltő asszonyi érzés gyűlt fel bennem… A való életben akartam ezt a sok kincsemet megmutatni, odaadni…”.
Hatalmas szabadságvágya adott neki elég erőt ahhoz, hogy dacoljon az idővel, az élettel, hogy akkor búcsúzhasson el a földi színpadtól, amikor ő akar.