Ezúttal mindnyájunk jó ismerőse, egy fránya kis hóhelyzet (az angolok szerint valaki, de még a középkorban, elhitette velük az óceáni éghajlatot az enyhe telekkel, és azóta minden télen újra meglepődnek)siet segítségünkre, hogy egybeterelje-, és zárja a társaságot. Amely társaság áll Agatha Christie szokásos válogatott csodabogaraiíból: feltörekvő ifjú pár, költőien hóbortos fiatalember, nagyvilági dáma, nyers katonaember, a Birodalom támasza + kiejthetetlen nevű, lehetetlen szokásokkal előhozakodó külföldi – és végül megérkezik a hó fogságába zártak közé minden angolok legangolabbika, a nyomozó is: ő hozza a hírt, hogy a gyilkosság, amelyen épp szörnyülködünk, valójában csak előjáték volt, az igazi vérfürdő csak most kezdődik, itt, az orrunk előtt, és csak egyben bízhatunk, egyben csak egytől retteghetünk is: hogy gyilkos és áldozat egyaránt közülünk kerül ki. Egyikünk.

Nem véletlen, hogy Agatha Christie krimijei, pedig krimit szinte lehetetlen színpadra állítani, akkora színpadi sikerek lettek (az Egérfogót például már nem is számolják, hanyadik évtizede játsszák a londoni West Enden): kit ne izgatna ez a világ, ez a vágyott nagypolgári allűrmúzeum, ahol ki tudja, miféle évtizedes indulatok fortyognak a perfekt stíl mögött, ahol eltartott kisujjal ölnek?