Talán azóta, hogy egy igen-igen primitív ősközösségben tabuvá lett az emberevés, és a tilalom megszegését holmi ártalmas, gonosz, külsejükben is visszataszító, iszonyatot keltő figurákra ruházta át a bontakozó emberi fantázia. Kezdetben a vámpírok főként állatokra hasonlítottak, s mindmáig élnek ilyen elképzelések is. Goya rajzain hüllőkre, kétéltűekre és patkányokra egyaránt hasonlító szörnyállatkák támadják meg álmukban a védtelen hajadonokat.De miként a mítoszokban és a mesékben történni szokott, ez a motívum is egyre több mellékjelentést szív föl magába, érintkezik másfajta hiedelmekkel, jelentésvilága gazdagodik.

Kézenfekvő, hogy a vámpírhitnek előbb vagy utóbb kapcsolatba kellett jutnia a halottak kultuszával, a túlvilágról, a halál utáni életről alkotott képzetekkel. A holttest, amely kísérteni, bosszút állni vagy akár csak szeretteit meglátogatni kikél sírjából, könnyűszerrel elsajátíthatja a vámpírmesterség fortélyait, annál is inkább, mert valamiből csak a halottnak is meg kell élnie.

A vámpír a rejtélyes-titokzatos éjszakában keresi föl mit sem sejtő áldozatát, aki legtöbbször nő, hiszen ő az igazán védtelen és kiszolgáltatott. A démon rendszerint a nyakán sebesíti meg áldozatát, onnan szívja magába az "életelixírt". A vér ugyanis táplálékot jelent a démonikus lény számára, erejét az élő ember vitalitásából meríti.

Fehér Ferencnek a zenében segített: Sidsel Endresen & Bugge Wesseltoft.