A könnyűzene történetével foglalkozó újseggírók legtöbbje hazug és a mindmáig jelenlévő, sőt egyre szaporodó klikkek valamelyikét szolgálják, gazdáik érdekeit szolgálva átírják azt, ami történt.

Mára kiderült, hogy szinte mindenkit üldöztek, hogy már a Táncdalfesztivál is az ellenállás, vagy a lázadás egyik színtere volt.

Ám az szóba sem kerül, hogy mindmáig milyen kísértések és kihívások érték-érik a zenészeket, mit kellett-kell megtenniük, vagy kikerülniük, hogy a pályán tudjanak maradni.

A történet, amit megírtam és előadok, nem rólam szól, én csak továbbadom, amit tudok. Elsősorban azért, hogy ez a nézet is fennmaradjon, ne csak a kiherélt, vagy átfényezett múlt és a szánalmas jelen.   

Szeretettel várok mindenkit.
Hobo


Régen minden az utcán történt, ott lógtunk vagy húsz éven át, kiskölyökként, meg csavargóként.

1955 körül a Moszkva téren, majd - miután onnan elzavarták – a Déli pályaudvarnál, a Vérmezőn játszott egy vénember, Rexnek hívatta magát. (Akkor még nem, tudtuk, hogy ez a „Királyt” jelenti.) Büszkén énekelt és nem kalap, hanem egy I. világháborús katonasapka hevert a lába előtt. Fájdalom és szomorúság volt a szemében akkor is, amikor mosolygott. Nekem legjobban a „Snejder Fáni” tetszett, mert az utolsó strófánál mindig rám kacsintott.

Schneider Fáni csak azt mondta:
Nem kell néki piros szoknya,
Inkább kell néki gigerli,
Az őt jobban ingerli!

Nem tudtam, mit jelent a „gigerli”, és az ingerlésről akkor még fogalmam sem volt, de úgy gondoltam, valami nagyon izgalmas valaki lehet. Azon a nyáron sokszor láttam az öreg Rexet, aki egy idő után megszokta, hogy gyakran lát és volt, hogy odaszólt nekem: „Holnap a Batthyány téren leszek.” Őszre onnan is eltűnt és hiába kerestem, seholsem leltem nyomát.

10 éves voltam és igazából ez volt az első koncertélményem.
Erre fogok emlékezni, Kiss Zoltán gitárossal kiállok Önök elé.

Tisztelettel Hobo