In memoriam Kocsis Zoltán
 
Műsor:
Bartók: 3. (E-dúr) zongoraverseny
Mahler: IX. (D-dúr) szimfónia

Közreműködik:
Jean-Efflam Bavouzet – zongora
Kodály Filharmonikusok

Vezényel: Kollár Imre

A Kocsis Zoltán Emlékfesztivált a művész 70. születésnapja tiszteletére rendezte meg a Kocsis–Hauser Alapítvány három helyszínen, Tiszadobon, Mátészalkán és Debrecenben, utóbbi a fesztivál befejező eseménye.

Bartók szerteágazóan komplex életművének központi jelentőségű hangszere a zongora. Ez nem meglepő, hiszen a zeneszerző korának egyik legjelentősebb pianistája is volt, aki saját művei mellett a billentyűs irodalom szinte valamennyi korszakát hitelesen tolmácsolta. Ami saját zongorára írott kompozícióit illeti, a tízéves korában bemutatott A Duna folyása című zsengétől az 1945-ös 3. zongoraversenyig terjed a széles műfaji ív. Szólódarabok, verseny- és kamaraművek, dalok, népdalfeldolgozások, pedagógia célzatú sorozatok, közreadások adják Bartók zongorás termésének gerincét. A 3. zongoraverseny kivételezett helyet foglal el a teljes életművet tekintve is, miután gyakorlatilag ez a zeneszerző utolsó alkotása, melyet feleségének Pásztory Dittának szánt. Súlyos betegen, az elmúlással versenyt futva, New York-i betegágyában komponálta, utolsó 17 ütemének kidolgozására már nem is jutott ideje. Ennek ellenére a darab klasszikus letisztultságot mutat, esszenciája és összefoglalása Bartók zeneszerzői törekvéseinek. Allegretto feliratú nyitótétele szonátaformájú, sokféle változatban megszólaló főtémája egyszerre mutat népzenei és barokkos vonásokat. A középső Adagio religioso tétel alaphangját és koráldallamát feltehetően Beethoven egyik késői vonósnégyese inspirálta, mely a gyógyulásba vetett reménység óvatos kifejezése is. Középrésze varázslatos éjszakai zene, mely madárhangjaival, neszeivel Bartók természetélményeit idézi fel. A robusztus erővel kirobbanó rondó-finálé népdal illúzióját keltő témái, fordításai és szilaj ritmusai a szólistától különösen bravúros teljesítményt igényelnek. A rondótémák közti epizódok egyike – ismét a barokkra utalóan – fúga szerkesztéssel íródott. A csonkán maradt partitúrát a szerző vázlatai nyomán Serly Tibor egészítette ki. Az ősbemutatóra Bartók halála után öt hónappal, 1946 februárjában került sor Philadelphiában.

Gustav Mahler IX. szimfóniája, mely 1908 és 1909 között íródott, éppúgy utolsó remekmű – hattyúdal – mint a Bartóké. Bemutatását szerzője szintén nem érte meg. A hatalmas zenekari apparátust foglalkoztató, közel másfél óra időtartamú szimfónia tételszámát illetően a klasszikus mintát követi. A négy formarész tempóbeosztása azonban szokatlan, mert nyitó- és zárótételei lassúak, melyek két gyors tételt fognak közre. A laza szonátaformájú első tétel egy szinkópált ritmusú motívummal indul, majd a hárfa négyhangos motívuma, és egy tompa kürtszignál biztosítja a további zenei anyagot. A kidolgozás csúcspontján gyászinduló szólal meg. A tétel vége felé túlvilági látomásnak tekinthető madárkoncertet hallunk, majd Beethovenre, illetve Johann Strauss egyik keringőjére utaló asszociációk jelennek meg. A IX. szimfónia második tétele táncok sorozata, rusztikus ländlerrel kezdődik, aztán időközben annyira eltorzul, hogy már nem is hasonlít az eredetire. Szarkasztikussá válik, szinte felismerhetetlen variációkká alakul. A fokozatosan lecsengő ländlerből kromatikával és frenetikus ritmusokkal telített, ördögi egészhangú keringő lesz. A tétel a pikoló és a kontrafagott pimasz pianissimo játékával zárul. A szimfónia harmadik tétele rondó formában építkezik és Mahler kontrapunktikus képességeinek végső beérését mutatja. A trombita disszonáns témájával kezdődik, amelyet kettős fúga formájában vezet tovább. Mahler keserű iróniával ajánlotta „apollói testvéreimnek”, azaz a korabeli akadémikus kritikusoknak, akik azt állították, hogy nem tud tisztességes ellenpontot írni. E bravúros pokoljárás közepette mindössze egy rövid közjáték hoz átmeneti megkönnyebbülést. A vonóskaron induló lassú zárótétel folyamán többféle zenei idézet is megszólal. Ezek közül a „burleszk” egyik témája igazán figyelemreméltó, mely a teljes mű koherenciáját is jelzi, de a Gyermekgyászdalokra szóló utalás is meghatározó. Leonard Bernstein megítélése szerint az egész tétel szimbolikusan háromféle halált jósol: Mahler saját közelgő halálát, a tonalitás halálát és a „fausti” kultúra elmúlását minden művészetben.