Miről is szól ez a darab?

Útkeresésről, magányról, kitaszítottságról, arról, hogy ember lelke tele van  félelemmel és bizonytalansággal. De szól a reményről, a hitről, az erőről, az  optimizmusról is.

 Vagy akár azzal is kezdhettem volna, hogy ez egy nagyon furcsa darab.

Miért is?

Részben azért, mert nagyon nehéz meghatározni a műfaját. A klasszikus „színház a színházban” játékra épül, de ha innen nézem, akkor át meg át van szőve abszurd elemekkel, ha meg onnan nézem, akkor nagyon is realisztikus.

Aztán itt van a tartalma. Az „Ember” nevű szereplő mindent mondhatna magáról, csak azt nem, hogy könnyű volt az eddigi élete, mégis tele van szeretettel. Ő mindig, minden helyzetben hinni akar abban, hogy az élet szép és érdemes megélni.

„…Mi ketten, - maga meg én- két különböző csillagról jöttünk, így aztán ezt a Földet is más-más szemmel nézzük. Az én szememben néha nem is koszos szemétdomb és az embereket sem látom egyszerűen nyájnak!” 

És igen, a csillagjaink…!?

Kell mindenkinek egy csillag! Mert a világ néha kibillen. Mindannyiunknak szüksége van egy saját csillagra, ami csak a miénk és ott létezik egy békés, biztonságos világ, ahol otthon érezhetjük magunkat.

Önmagunkban sokszor megfogalmaztuk már azt a kérdést: vajon én nem vagyok normális, vagy a világ körülöttem?

Talán ez az előadás, sok-sok őszinteséggel, s egy kis humorral, segít Önöknek abban, hogy választ találjanak erre…(?)

Azt hiszem ezért érdemes megnézni!

Rendező: Pálfi Zoltán

Fordító: Gergely Erzsébet