Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni... És csak csendben sírni. Főleg ha nő vagy! Ez a túlélési stratégia működött a kilencvenes években a csallóközi kisvárosban, Dunaszerdahelyen, ahol borzalmas bűncselekmények tették elviselhetetlenné a hétköznapokat. Húsz évvel később Durica Katarina megtörte a csendet, és beszéltetni kezdte azokat a nőket, akik annyi éven át hallgattak, pedig tanúk voltak, tanúk és áldozatok.

Fekete-fehér látványvilággal, zenével, de prózai szöveg és dal nélkül, különlegesen izgalmas, a némafilmek stílusát fölidéző színészi játékkal tisztelegve a filmművészet nagy zsenije előtt.

Eleinte minden világos, ki kinek a kicsodája, ám közbeszól a kémia, meg egy tudálékos szexuálpszichológus..