„Megöregedtünk.
Ez az egész itt... megöregedett.

(...)
A fia, a lánya

Még fel se nőttek, de már öregek,
Olyan világban érzik magukat

Otthon, aminek a mélyére senki
Nem nézett sohasem. De ott parázslott
Ez az egész már régóta, és most csak
Lángot kapott, ennyi történt.”

A huszadik század elején Nagybánya gyors ütemben fejlődő település volt, ahol a többségi magyar lakosok békésen éltek együtt a románokkal és más kisebbségekkel. Az első világháborúban Magyarország a központi hatalmak, Románia pedig az antant oldalán lépett be a háborúba, és ez természetszerűleg megosztotta a lakosságot. Az 1918 novemberében kötött fegyverszünet felpezsdítette a várost, de az újrakezdés rövid ideig tartó mámorát gyors kijózanodás követte. Január elején a románok megszállták Nagybányát. Kisebbségből elnyomók lettek. Szálinger Balázs színdarabja történeti hitelességgel szól erről a járvány és háború sújtotta zűrzavaros időszakról. A Kispiac téri Kályha nevű kocsmában találkozik össze magyar és román, kegyelt és kegyvesztett, szűz és cafka, civil és katona, férfi és nő. A Kályha nevű kocsma akolmelegében, ahol a kocsmárosnő, ez a magyar Kurázsi mama mindent megtesz, hogy megvédje az övéit.

Szálinger Balázs költő, műfordító, szerkesztő, számos színpadi mű szerzője. Oidipusz gyermekei című színdarabját 2009-ben mutatta be a Radnóti Színház Valló Péter rendezésében.

„Ami megejtő, az az asszony. Aki visel, viselős, viseltes, megviselt, aki úgy törékeny, hogy maga az erő, a belátás és a szögletesség, a szeszély és az okos tervezés. Anya, aki évtizedekig képes a tenyerével előre lefogni az asztal sarkát, ha látja, hogy arra lépked a gyerek.
A másik, ami megejtő, az a város. Viseletek, történelmek, földrajzi egységek metszéspontja és szintézise, keltető méhe egyszerre, és úgy törékeny, hogy közben maga az erő, tudomásul vétel és kíváncsiság, tüdőben gyűlő szénpor és festőiskola. A város, mely megengedően áll félre a történelem útjából, majd fogadja be magába mégis, mert úgysem lehet máshogy. Nagybánya, 1918 vége, összeomlás.
Minek is a vége? Minek is az összeomlása? Túl könnyű azt mondani, hogy nincs virág a romon.
Asszony és város – megejtő, milyen önzők és megejtő, milyen önzetlenek. Térdre esve ütik az asztal lábát, és mély szeretettel kapaszkodnak bele.
Magyarok, de hagyjuk is, hogy magyarok, az túl gyönyörűen fájna.
Viszont asszonyok, viszont városok.”

Szálinger Balázs

Fotó: Csoszó Gabriella