Móricz itt most nem bírál, nem mond erkölcsi ítéletet, nem erőlteti a nagy életproblémákat. Csak visszaemlékszik egy olyan világra, amely Atlantiszként süllyedt el az idők tengerében s úgy maradt az emlékezetben, mint a boldog jólét, a könnyelmű vidámság kora.

Mi lenne, ha a színész kinyitná a műhely ajtaját, ahol versek előadásán dolgozik?

Magyar katonáknak kell megszólaltatniuk Kálmán Imre zseniális operettjét, a Csárdáskirálynőt. Nincs jelmezük, díszletük, alig van hangszerük, nincs közöttük képzett színész, és a női szerepeket is nekik kell játszani. Viszont a hazajutás a tét, tehát nem kérdés: az előadásnak sikerülnie kell!