Ez nem a Twilight, de mi lenne, ha megtörténne? Persze tudjuk, hogy nem lehet, hogy vámpírok nem léteznek, de el is hisszük? Mi lenne, ha mégis? Hiszen titkon, vagy nem titkon mindannyian vágyunk valamilyen kitalált világba, vagy épp a saját kitalált világunkba. Ahol minden szabad, ahol nincs szabály, ahol bármi megtörténhet, ahol bármikor átíródhatnak a történetek, ahol mindig minden úgy történhet, ahogy mi elképzeljük. Ahogy én elképzelem – de mennyi én van? Képzeljük el, hogy mindenki elképzeli, de ez a sok képzelet, hogy valósul meg?

Mindenkinek van valami viszonya a képzelethez, ami bármennyire is a sajátunk, külső ingerek hatására formálódik. Meddig az enyém és mikortól ural valami vagy valaki más? Mondjuk egy vonzó sztori, egy csábító szituáció, egy izgalmas film? Aminek elég csak egyszer a hatalmába kerítenie. Persze nincs igazi világhódító regény, biztos sokan vannak azok, akik nem szeretik a Twilight-ot, de ha körülöttük annyian rajonganak érte akkor, hogy ússzák meg a vele való foglalkozást?

Bella nem akart vámpír lenni, fel sem merült benne a lehetőség, azt se tudta, hogy léteznek – világéletében cinikusan kezelte a csodákat, zárkózott volt és antiszociális. Egy napon aztán mégis úgy dönt, hogy hisz bennük. Vagy elhitetik vele? Vagy csak hinni akar, mert szerelmes? Mondhatjuk azt, hogy ez egy lányregény, egy szőke hercegre váró tinédzser meséje. De a meséknek mindig van valóságalapjuk, ezúttal talán az, hogy vámpírok léteznek. Léteznek mióta az emberi képzelet kitalálta őket, itt élnek közöttünk, itt élnek bennünk és csak arra várnak, hogy feltámadhassanak. Már alkonyodik.

(Stephenie Meyer: Twilight című regénye nyomán.)

Külön köszönet Magyar Józsefnek a díszletért!