A mű cseh címe (Postřižiny) arra az ősszláv szertartásra utal, amikor levágták a serdülő fiúk hosszú haját. Hrabal látszólag édesanyja történetét meséli el, de nem véletlen, hogy Flaubert-t idézi regénye mottójában: „Bovaryné én vagyok”. Mariska emléke így válik eggyé Hrabal saját felnőtté válásával. A Nyiratkozások nyelve sodró líra, édes könnyedség, bohóckodás, játék; de mint minden játék, úgy ez is kellően komoly, és látszólagos naivsága mögött ott dereng valami szigorúság, a legváratlanabb hasonlatok halmozása mögött pedig valami állandóan szomorkás, érzékeny vizslatás. Bensőségesen közel hajol és elduruzsolja a víz alatt lélegzés titkát, majd rendezett vonásokkal hátrébb dől és figyelmeztet az időnkénti felbukás feltétlen szükségességére is. Azt gondolom, hogy jótékony hatású lesz ez az áthallásokkal frissített, lüktető hrabali világ (tényleg: nem kuruzslás vagy ámítás), ami régi Orionként rúgja be a képzeletet – értékrövidítés vádjával perbefoghatatlan. (Gelencsér Milán)
 

Jan Zahradníček
Egy otthonról jött levélre

Írod azt is sok más között nekem,
hogy petúniától roskad már az ablak,
s a filodendron új leveleket terem.

Esténként a balkonon majd szép lesz,
csak képzelj oda verseimből engem,
a függöny a naphoz ér, az éghez.
Lecsukom szemem, mást látni nem kívánok.
De mégis más esik meg énvelem,
szájában tart a föld, akár az átok.
És így vannak most ezzel annyian,
mást vágynak nézni, mint amit lehet,
túl sok a cinkelt lap az élet-pakliban.
Az átlagos pokol förtelme pusztít minket itt.
De kitartok foggal és körömmel. Higgy
nekem. Visszatérek hozzád. A sötét is szétesik.

(Vörös István fordítása)