Mai hangversenyünket Rossini utolsó Itáliának komponált operájának nyitányával kezdjük. A Voltaire drámáján alapuló Semiramis a mester színpadi zsenialitásának egyik legmegragadóbb példája. ASemiramishoz írt nyitánynemcsak hosszúságát, de zenei anyagainak jelentőségét és formai felépítését tekintve is felveszi a versenyt egy szimfónia nyitótételével.

KoncertünketMozart d-moll zongoraversenyévelfolytatjuk, melyet a Virtuózok korcsoportgyőztese, Balázs-Piri Soma előadásában hallhatnak. Mozart 23 zongoraversenye közül mindössze kettő íródott moll hangnemben. A mollnak különleges jelentősége volt a bécsi klasszikában, ahol ez a “szomorú” hangnemfajta áltálában erős drámaisággal társul, és egy egész sor speciális harmóniai, ritmikai és dallami elemmel kapcsolódik össze, amelyek dúr hangnemű művekben ritkán fordulnak elő. A klasszikusok moll-darabjaiban érezhetjük először a romantika szellemét. A Mozart-zongoraversenyek közül a d-moll volt az egyetlen, amelyet Beethoven előadott (még a hozzáimprovizált kadenciát is leírta). A 19. században ez volt Mozart legnépszerűbb versenyműve; hallgatóit a Don Giovannira emlékeztette, amelynek szintén d-moll az alaphangneme és hasonlóan drámai az alaphangulata.

Mint a legtöbb versenymű (összesen 14), melyet saját bérleti hangversenyeire írt Mozart, a d-moll is nagy sietséggel készült el, mindössze egy nappal a bemutató előtt. Mozart apja, a zeneszerző és hegedűművész Leopold, aki éppen látogatóban járt fiánál Bécsben, a koncert után így írt haza Salzburgba lányának, Nannerlnek, aki maga is kitűnő zongorista és egykori csodagyerek volt: “Azután Wolfgang új és kitűnő zongoraversenye következett, melyet a másoló még be sem fejezett, amikor megérkeztünk; öcséd végig sem tudta játszani a rondót a koncert előtt, annyira el volt foglalva a másolat ellenőrzésével.”

Hangversenyünket egy különleges szimfónia zárja az orgonaművek komponálása terén is kiemelkedő francia romantikus,César Francktollából, szintén d-mollban. Ad-moll szimfóniájaa szerző életművének tömör foglalata. Az idős művész tudása teljében valósítja meg lassan érlelődött, de annál biztosabb formát nyert művészi álmait. Három tételét tematikus rokonság kapcsolja össze. Az első tétel - szinte Liszt nyomdokain haladva - érdekesen mutatja be ugyanannak a zenei gondolatnak többféle megjelenési formáját. A második tétel a szimfóniák hagyományos lassú és scherzo tételét egyesíti, míg a harmadik az eddigi témákat igen mozgalmasan, színesen és hatásosan dolgozza fel.