Az előző Stand Up History egy olyan budapesti fiatalember és családja történetéről szólt egyebek mellett, aki eltűnt a Don kanyarban, hogy aztán Mumbai/Bombay-ban bukjon föl az árból, mintegy megerősítve egyrészt azt a tapasztalatunkat, hogy a szerelem mintha kéz a kézben járna a szerelem puszta illúziójával, másrészt bizonyítva azt, hogy a ghosting nem a Tinderrel kezdődött.

Az évet záró előadás, Éva és László története azonban egy olyan igaz szerelemre mutat példát, aminek kifutását és elmélyülését tényleg a háború zúzta széjjel. A különbség a tragédiával végződő háborús szerelmi történetek átlagával szemben azonban az, hogy László és Éva egymáshoz írt mintegy száz-száz levele fennmaradt, amely alapján két huszonéves fiatal gondolkodását követhetjük nyomon háborúról ás békéről, zsidóságról, hitről, asszimilációról, üldözésről és a budapesti, illetve a munkaszolgálatos élet hétköznapjairól, szenvedésről, szerelemről, a boldogság utáni vágyról, a háború véget érésének lehetőségébe vetett reményről, vagy ahogy Krasznahorkai mondaná inkább, az angyalokról.

Mit mond nekünk ma Éva és László szerelmi története párkapcsolati boldogságban élő, vagy azt kitartóan kereső embereknek Hiroshima és Nagasaki lebombázása után nyolcvan évvel? Minden ugyanúgy van mint akkor, vagy Karinthyval szólva éppen, hogy minden másképpen van? Idegenként viszonyulunk ehhez a nyolcvan évvel ezelőtti szerelemhez, vagy valami fontos mutatkozhat meg számunkra ebből az itt maradt szerelmi levelezésből?