A történelem gyakran ismétli önmagát, csak időnként fejre állítva hozza vissza a múltat. Darabunk története is egy ilyen abszurd szituációt állít középpontjába. Helyszín Magyarország, idő a rendszerváltozás, szituáció a szovjet csapatok kivonása az országból. Adott két család, egy ukrán, amelyik egy kis vidéki város laktanyájában él hosszú évek óta, és egy magyar, amelyik a városkában lakik. A sors – és az abszurd – minden véletlent megengedő fintora, hogy valamennyien Szásának hívják egymást. Szerepet kap a darabban rajtuk kívül egy pap, akit Béla atyának hívnak a hívei, és egy (volt) párttitkár, akit Béla elvtársnak szólítanak a város lakói (egykori hívei).

A történet lényegében egy barátságról, egy kétségbeesett döntésről, és a rendszerváltás körüli fölkavarodott mocsokról szól. Mocskot, mocskos viszonyokat nem lehet fehér glaszékesztyűben megérinteni. Gondolunk itt arra a nyelvhasználatra, amely időnként a székhez szögezi, és remélhetőleg nem az ajtó felé indítja, a gyengébb nyelvi idegzetű nézőket. Az előadás szigorúan olyanoknak szól, akik már tudják, hogy a művészet ábrázolás (is), és a művészet által használt nyelvi őszinteség áldozatokat kíván írótól, színésztől, rendezőtől, de a nézőtől is. Bízunk a közönség megértésében, bátorságában, befogadói merészségében, s abban, hogy ki-ki szembe mer, szembe tud nézni a közelmúltunkkal...