SZÉNAKUTYÁK
Képzeletbeli dokumentumjáték Weöres Sándor macskájáról

Írta és rendezte: GÖTTINGER PÁL
Előadja: KÁLID ARTÚR

Úgy tudjuk, hogy a nagy költő macskája rákos lett − a halála után pedig Weöres (aki már korábban is, gyerekkorában is kínlódott az öngyilkosság gondolatával) a villamos elé lépett. Az utókor már tudja, hogy ez a kísérlet sem sikerült − és gazdagabb lett azzal a pár sorral, hogy „Mellesleg, / ha valaki ebnek emel mauzóleumot, / kár nevetni. / Tanulj nevetségig szeretni.” Mi azonban azt fogjuk most játszani, hogy hunyorogva gyanakodni kezdünk: mindenki tudja, hogy a macskák nem halnak ennyire könnyen. Korábban itt voltak. Utánunk is itt lesznek. Mindent látnak. Mindent hallanak. A kortársak visszaemlékezései ezer oldalakra rúgnak, de a csodagyereket felfedező nagy elődök, a tehetségtől letaglózott kortársak és a mindent skatulyázni akaró utókor sem tudta igazán, hogy mihez kezdjen az utolsó olyan magyar költővel, aki kérdés nélkül mindenkié. Akinek bölcselete alázatra inti a legnagyobbakat is − és akinek a verseit először tanulja meg fejből minden magyar gyerek. Akit meg sem karcolt a kor, amelyben élt, pedig végigélte és végigírta a XX. századot. Hogy ez a zseni most akkor veszedelmes-e, ártalmatlan-e, fogalmatlan-e vagy bölcs-e...? Kívül áll, vagy felette áll? Ma sem tudja senki. Meg kellett volna kérdezni a macskát. Az is igaz viszont, hogy neki meg nem mindent érdemes elhinni.