“Kiállok  hegedűvel, síppal, dobbal… Kiteszem a sok-sok effekt pedált, viszem magamban a verseket, amikkel évek óta élek, túlélek, viszem magamban  a sok érthetetlenséget, örömet és bánatot, még több rácsodálkozást az emberi nagyságra, a költőóriásoktól örökölt sorokra, gondolatokra. De viszem a kiszolgáltatottságot is, amellyel szomjazom a Közönség, a Befogadók szeretetét, figyelmét. Boldogság, ha a végén eltűnik a színpad széle, ami a hallgatókat leválasztja. Boldogság, ha minden megszűnik, ami elválaszt és megszületik az egység, a közelség. Ezt nem lehet elmondani, csak érezni!” (Szirtes Edina Mókus)