Mily öröm megragadni egy olyan művet, melyben a lázadás és a végletes engedetlenség szele fúj!
Az Übü király elsősorban természetesen a politikai rendszereket leplezi le, melyek a hatalom megszerzése érdekében a legképtelenebb őrültségeket gerjesztik. Kigúnyolja továbbá a teljhatalmú diktátorokat, vagy a becsvágyó önkényurakat, akik elképzelhetetlenül alantas alkukra is képesek, csakhogy céljaik beteljesüljenek. De a mű ennél tovább is megy: éles és józan képet nyújt az emberi viselkedésmintákról, és teszi mindezt kitörő, szemtelen, felszabadító nevetés közepette.

Übü-apa káromkodásai [merdre és cornegidouille] hetedhét határon át visszhangzanak, s így jobban érvényesítik az arrogáns és diadalmas hülyeség, az aggálytalan kapzsiság, az aljasság, a gerinctelenség világra szóló kihívását, a halálukon levő szerencsétlen testvéreid gyávaságait, ahogyan Albert Cohen írja.

Nevessünk hát az egyetemes emberiség gyarlóságain, de nézzünk mélyen a tükörbe is: Übü-apa és Übü-anya köztünk lakoznak, amennyiben fellelhető bennünk a jó és a rossz, a fény és az árnyék, az erő és a gyengeség, a szolga és az úr, a férfiasság és a nőiesség, a hős és az áruló, a szent és a gyilkos. E szereplők hozzánk hasonlítanak: kacagjunk hát teljes szívünkből... mindenekelőtt azonban magunkon, úgy, hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől.

Alain Timar