„Túl sötét.” „Micsoda posvány!” „Csupa ronda emberről ír!” „Ez a darab előadhatatlan, már a dialógusai miatt is.” „Disznók vagytok ti mind, mondják a darabban, s ez találó ezekre az alakokra, de legfőképpen magára a szerzőre.” „Én bizony nem szeretném, ha ez a Húber a sógorom lenne!” „Hát írjon végre kellemesebb emberekről, az Istenért, hiszen ezek maga a förtelem...” „Én csak és kizárólag az író kedvéért olvastam végig.” „Én már azt se bántam volna, ha belelőnek a súgóba, oly mindegy az már ebben a pokolban...” „Szörnyű munka!” „Sivár, sivár.”

Mit akarnak ezek még? - kérdeztük húszévesen, ha idősebbek szerelméről esett szó. Pedig az ember sohasem túl öreg ahhoz, hogy fiatal legyen. Két remek humorú írónő fordulatos komédiája megmutatja, milyen a romantika az élet második felvonásában.

1940-ben a budapesti Operettszínházban bemutatóra készülődtek. Eisemann Mihály legújabb művét vitték színre, főszerepben Kiss Manyival. Az előadás elkezdődött és egyszer csak Kiss Manyi hangja töltötte be a teret: „Jaj de jó a habos sütemény…” Ugye, hogy ismerős? A szavakkal együtt rögtön bekúszik a dallam is. Eisemann darabja nem egy klasszikus operett, nincs hatalmas énekkara és tánckara. Amije viszont van, az a fülbemászó dallam és a magával ragadó történet Bán Sándor tenoristáról és az őt bálványozó bakfisokról.